kutyavilag

Kedves Zeusz!

Eljött az ideje, hogy én is írjak neked egy levelet, melynek a 2. születésnapod az apropója. Két év, ami olyan gyorsan szállt el, hogy szinte pislogni sem volt időnk közben. Két év, ami alatt megedződtek az idegeim, megjelentek az első ősz hajszálaim, és kinyílt számomra egy új világ. Egy új világ, amelynek a kulcsa Te vagy. Szeretnék Neked köszönetet mondani ezért. Szeretném, ha tudnád, hogy boldogabb Gazdi nem is lehetnék, hogy lehetőségek tárházát fedted fel előttem, hogy miattad jobban megismertem önmagamat és általad jobb ember lettem.

Amióta betetted kis mancsaidat az életembe, azóta az fenekestül felfordult. Nem volt könnyű az elején, hiszen a felelősség súlya ekkor rakódott először a vállamra. Miattad és érted lettem a szó legkomolyabb értelmében felnőtt. És köszönöm ezt Neked. Köszönöm, hogy türelemre, önfegyelemre, rendszerre, rendre, lemondásra, önzetlenségre, felelősségre tanítottál. Köszönöm, hogy elhoztad a legborongósabb napokban is a vidámságot, hogy mindig megnevettetsz, hogy folyton körülöttem zsizsegsz és árnyékként követsz. Hogy tudom, hogyha hazaérek, nem az üres lakás vár rám, hanem Te. Hogy tudom, hogy minden nap egy újabb kaland, amelyen közösen vehetünk részt, legyen az csak egy rövid séta, játék, futás vagy túrázás. Köszönöm neked, hogy vagy, hogy szétszőrözöd a lakást, hogy folyton a kongodba botlom, hogy fent terpeszkedsz a kanapén, a fotelban, az ágyon, hogy bemászol a kádba, hogy mindig meghallgatsz és megvigasztalsz ha kell.

Csak néhány apróság, amit a kezdeti időszakban gyorsan megtanulhattam tőled: A pisi és a kaki könnyen, a fos annál kevésbé könnyen takarítható fel a parkettáról. A kutyapelenkát hihetetlenül izgalmas dolog ezer apró darabra cincálni, ennél már csak a cafatok begyűjtése izgalmasabb. A szőrszálak színéhez jó hozzáigazítani a takarót, ágytakarót, ruhatárat, kanapét, fotelt, ágyat... ha teheted mindent! Hiába a rövid szőr, a zoknidból tuti nem jön ki, és ha beleáll a talpadba, pont olyan, mintha szálkába léptél volna, csak sokkal körülményesebb kiszedni. A kutyanyál könnyen takarítható, ha nem hagyod a nadrágodon megszáradni. Utána már esztétikai látvány. Szőnyegre nincs semmi szükség. Lábtörlőre sem. A szárítóra ruhákat pakolni hülyeség. Papucsot, cipőt, szandált elöl hagyni felelőtlenség. Felmosni, porszívózni jó. Napjában akár ötször is. Mindehhez lehetőleg vigyorogj... aztán szép lassan rájössz, hogy a legbosszantóbb szituációban is csak nevetni érdemes.

Köszönöm Neked, hogy megtanítottál önfeledten kacagni a bosszankodás helyett. Hogy megismerhettem az önzetlen szeretet erejét, hogy ráleltem a lelki békémre, és hogy célt adtál az életemnek. Köszönöm, hogy általad annyi jó embert, barátot ismerhettem meg, akiknek hála még a szakadó esőben is jó móka tud lenni a több órás kutyázás.

Egy részről hihetetlenül boldog vagyok, hogy már két éve velünk vagy, más részről rettegek, hogy ilyen gyorsan telnek a napok. Azt kívánom, hogy bárcsak sokkal több időtök lenne velünk, unalmas emberekkel, hogy megtanítsatok minket mindenre, amit Ti tudtok, és mi nem. Nektek, négylábúaknak hála, egy kicsit mi is tudunk örülni a pillanatnak, legalább a séták ideje alatt nem rágódunk a holnapon és élünk a mának. Még százszor ennyi (na jó, nem leszek állatkínzó, csak 50-szer ennyi) születésnapot kívánok Neked, drága kiskutyám. Boldog szülinapot: Gazdi

Kedves Shae!

Még mindig nem tudok napirendre térni a "Náci bácsi" felett. Tudom, rengeteget ugattam már ebben a témában, de kiakaszt, hogy ilyen idióta kétlábúakkal van tele a világ. Legutóbb is, amikor mi vígan játszadoztunk a futiban, már messziről kiszúrtuk őket. Először csak lehűlt a levegő, majd mint a dementorok érkezésekor, elillant a jókedvünk. Feszült lett mindenki, már azelőtt, mielőtt megjelent volna ő maga. És csak jött felénk, meg se állt, le sem vette a szemét rólunk. Kis költői túlzással vérben forogtak a szemgolyói. Láttam Gazdiékon, hogy már a póráz után nyúlnak, hogy akkor indulás van haza, de kivételesen szerencsénk volt. A mellettünk lévő futit célozta meg, ahol már egy öreglány a német juhászával ücsörgött.

Vagyis csak a néni ücsörgött, a kutyája a szokásos mókáját űzte, szélsőséges nézeteit ordítozta a kerítés mellett. Persze erre a szövegre épeszű élőlény nem vevő. Na, már most a "Náci bácsi" és a két kutyája – akikre csupán jó indulattal lehet ráfogni, hogy kutyák – nem az ép eszükről híresek. Ezt, mondjuk sugallhatja a gúnyneve is... Nem hiába van az a mondás, hogy minden gazdi olyan, mint a kutyája. A hülyék vonzzák egymást... Ebben az esetben pedig a hülyeség hatványozódottan jelen van. Én mindig is békepárti voltam – peace, love és szex –, de ahol ők feltűnnek, ott oda a béke. Az egy dolog, hogy a pasas lefáraszt mindenkit a maga környezetében az összeesküvés elméleteivel, de emellett felettébb agresszív és rosszindulatú is. Ha nem lenne kutyája, tipikusan az az ember lenne, aki szétszórja a mérgeket a parkban. Így maximum az embereknek szórja szét azt... Tudom, hogy neked is mindig áll a hátadon a szőr, ha meglátod őket, Csuti pedig kifejezetten gyűlöli azt a bagázst.

De most komolyan, akinek ideggyenge, erőszakos négylábúja van, az miért sétáltatja póráz nélkül? Az miért hagyja a futtatón kívül azt, amelyik mindenkit megtámad? Egyáltalán miért engedi, hogy a saját kutyái egymást tépjék? Vajon örömét leli ebben a látványban? Én folyton sírva akarok fakadni, ha ezt látnom kell. Shae, bevallom, én félek az ilyen emberektől. Ezekben egy csöpp kedvesség sincsen. Legutóbb is, ő bement az öreglányhoz, és a két fogyatékos jószágát meg kint hagyta. Komolyan, beült csajozni – igen, ez az a pillanat, amikor a néni épelméjűségét is megkérdőjelezem –, és a saját német juhászát kikötözte egy fához – az onnan őrjöngött –, a tacsit pedig elengedte, hadd menjen a maga útjára. Nos, igen... az a Taigetosz nem volt egy rossz találmány. Szabadalmaztatni kéne újra, és talán egy pár gonddal kevesebb lenne a világban.

Gazdival igyekszünk mindig jó messziről elkerülni őket, szeretem a belső egyensúlyomat fenntartani, és valószínűleg ő is így van ezzel. Első a világbéka... béke vagy mi. Ritkán ideges, de olyankor nagyon. (Mint például tegnap, amikor odaviharzott egy ismeretlenhez és a kezébe nyomott egy kaki gyűjtő szatyrot, hogy szedje csak fel a kutyája után a szart. Akkor nagyon mérges volt, imádom, amikor másra ideges, mert olyankor kivételesen nem én vagyok a soros. Azt pedig igazán mókás nézni, ahogy kioszt másokat. Legszebb öröm a káröröm.)

De úgy hallottam, hogy erről te is tudnál mesélni. Mármint, hogy milyen az, amikor a Gazdáid felelős kutyatartásra oktatják a felelőtlen kétlábúakat. Muszáj! Mert mi hiába ugatjuk el mindenkinek, hogy szedesse fel a szolgájával a kakát, vagy, hogy gyűjtse szelektíven a hulladékot – ha máshol nem is, legalább a kukák körül segítsen felzabálni a mocskot –, esetleg írassa be iskolába az emberét, hogy egy kicsit jobban jártas legyen a kutyakommunikációban, vagy csak legyen vele következetes. Tehát, ha séta alkalmával kirongyol a kétlábúja előtt az ajtón, akkor az összes séta előtt rongyoljon ki, vagy ha minden alkalommal levadássza a szomszéd macskát, akkor esőben is eredjen utána, ha egy behívásra nem felel, a többit is ignorálja, vagy ha a bokrok alatt kakavadászatra indul, akkor sose térjen vissza zsákmány nélkül. Tudom, nehéz dolog a tudatformálás, mégis meg kell próbálnunk mindenkivel megértetetni, mi is az a felelősség. (Meg persze azt is, hogy minden kutya helye a franciaágy, kanapé, fotel közepén van. Vitának helye nincs, ez jár nekünk és kész.)

Remélem, ma véletlen sem futunk össze "Náci bácsi" falkájával, és majd nyugodtan tudjuk tépni egymás fülét. Nemsokára látjuk egymást, addig is egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

Kedves Shae!

Mivel mostanában elég sokat mancsolok a gép előtt, már nem csak a parkban és a futiban hallom a pletykákat, nem csak a földről és levegőből szaglászom a híreket, hanem olvasom is. Bizony, ilyen nagyfiú lettem. Ennek a nagyfiúságnak megvan a hátránya is, hogy nem kizárólag a lokális eseményekről értesülök – például, hogy mit sütött aznap Sunny gazdája, vagy, hogy Marvint hány percre hagyta a kétlábúja egyedül, esetleg, hogy éppen ki a legnagyobb macsó a környéken –, hanem sok olyan igazságtalan vagy rossz dologról is, ami a világban történik. Amin legutóbb megakadt a szemem a kőbányai ebrendelet. Fogalmam sincsen, hogy hol lehet ez a bánya, de megmondom őszintén, nem is akarom tudni. Ahol olyan törvényt hoznak, hogy már a parkok környékére sem mehet kutya – a póráz kérdésről ne is beszéljünk –, az pontosan egy olyan hely, ahol nem hogy lakni, de sétálni sem akarok.

Az emberek sokszor nem gondolnak bele abba, hogy mi szabad lényeknek születtünk, nem pórázzal a nyakunkban. Hogy szükségünk van a mozgásra, a futkározás és játék nyújtotta örömökre. Hogy szeretünk bandázni, és szeretünk nagyokat szaladni mókázás közben (pont mint a gyerekek). Persze, mondhatják, hogy erre való a futtató. Én Zeusz, a rövidszőrű magyar vizsla őszintén feltenném a kérdést erről a témáról a fejeseknek: Láttatok már közelről „futtatót”? Mert ott aztán mindent lehet csinálni, csak futni nem. A legtöbben nem hogy libikóka – mondjuk, azt utálom, nem is zavar, hogy nincsen –, akadályok vagy itató sincsen, hanem még csak közvilágítás sem. Oké-oké, mi négylábúak remekül látunk a sötétben is, de mit szóljanak szerencsétlen gazdáink? Való igaz, mi jókat szoktunk mulatni rajtuk, amint ott botorkálnak a padok között  és keresik a kakánkat. Mondjuk alapból nem is értem, hogy minek zacskózzák azokat folyton… és még ők dumálnak nekünk, hogy ne menjünk kakavadászratra a bokrok alá! Pfff, ők is mindig ezt csinálják, nem értem miért bántja őket, hogy mi pofazacskóba gyűjtjük őket.

A futtatókra visszatérve mi még egész szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen budai lakosok révén, viszonylag sok zöld terület van a közelünkben, ahol nap mint nap tudunk kóborolni. (Egyébként láttad már azt a hatalmas lyukat, amit valaki a futi kerítésére vágott? Vajon miért tette? Az emberek azon a résen tuti nem férnek be, mi pedig – mivel intelligencia kérdésében bőven felettük állunk – az ajtót használjuk. Néha nem értem a kétlábúakat… Mondjuk, nem értem őket akkor sem, amikor mérgeket, szöges virsliket és kolbászokat szórnak szét, lövöldöznek vagy csak spontán megkínozzák fajtársainkat. Ilyenkor mit tesznek azok az okosok, akik az önkormányzatokban folyton a négylábúak ellen áskálódnak? Mit tesznek akkor, ha fagyállót öntenek a vizekbe, vagy direkt mérgezett kenyeret szórnak szét? Lehet ám itt ürülékkel dobálózni, csak felesleges. Azt hiszem, inkább lépek kutya kakiba, mint nyelek le egy szöges falatot. (És szerintem ezzel az összes szülő is így van, mert ne adj' Isten, a csemetéik is rálelhetnek ezekre a kedves kis ajándékokra, amiből szintén tragédia lehet.)

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy helyén való ott hagyni a biológiai lenyomatunkat a földön. A mi gazdijaink ilyet nem tesznek, és a haverokéi sem. Biztos mi mozgunk elit körökben, de itt a környéken nem divat magunk után mocskot hagyni a parkokban. Az persze rendben van, hogy a hajléktalanok ott élnek, koszolnak és ürítenek minden sarkon, hogy a gyerekeket a szülők beguggoltatják a fa árnyékába, hogy eldobálnak mindenféle (jobbik esetben csak) zsebkendőket, üres üvegeket, kiszórnak kajamaradékot, vagy egy jól sikerült péntek este után csánkig állunk a piszokban. Jó, tudom, mi ezt néha kifejezetten élvezzük – no, nem a rengeteg üvegszilánkot –, mert ilyenkor, ha elég szemfülesek és kitartóak vagyunk – na már most egy vizsla miről híres –, rá lehet akadni egy kis pizzára vagy gyrosra is. Gazdi persze idegbajt szokott kapni – biztos nem preferálja a gyors kaját, jelen esetben a gyorsan felfalt kaját –, és szinte gégemetszést végez rajtam, ha tetten ér. És ő – mivel egy szemfüles és kitartó vizsla gazdája – szemfüles és kitartó, így mindig a sarkamban liheg. Sajnos már van olyan terület is, ahol én kifejezetten nem szeretek sétálni, ahol csak azért beszólnak, mert négy lábam van. Igaz, vizslaként még mindig kevesebb előítélettel kell megküzdenem, mint neked. Mert látom ám, hogy milyen rosszul esik a kis lelkednek, amikor csak azért mennek át az út túloldalára, mert te, a pitbull lány épp arra jössz. Mekkora hülyeség már. Most én is szaladjak át az úton, amikor egy kövér kisgyerek jön velem szembe? Vagy amikor hangoskodva rohannak felém kezdjek el bőgni és kérjem Gazdit, hogy kapjon a nyakába? Ha engem valaki meg akar simogatni, ő mindig megáll és leültet, hadd taperoljanak kedvükre. Én nem bánom, ő meg még örül is neki.)

A nagy víztömeg túl oldalán lévő haverokat eléggé sajnálom. Mivel Nagyiék is a belvárosban laknak, ha ott nyaralok és dagasztom a pocakom, akkor mindig bajban vagyok, hogy merre sétáltassam őket. Hiszen az egyetlen nagy park, a Városliget (a pesti haverok paradicsoma, ahol illegalitásba sem kell vonuljanak, ha póráz nélkül szaladgálnak) tök messze van a nyóckertől. Én meg mégsem pisálok járdára! Úriember vagyok!

Üzenném a törvényhozó tökfilkóknak, a betondzsungel főemlőseinek, hogy tök király lenne, ha nem csak kötelességeinkről ugatnának, hanem a jogainkról is. Szeretném, hogy a két láb ne zárja ki a négy lábat, hogy ahol megfér két láb is, ott elférjen mellette még négy. Legyünk barátok, osztozzunk közösen a parkokon, erdőkön és tereken, nevessetek rajtunk, ahogy hancúrozunk, és ne sírjatok, hogy pont ott. Ne legyen senki kirekesztő a másikkal, férjünk meg egymás mellett, közösen, boldogságban és békében. Örüljetek a pillanatnak, úgy ahogy mi tudunk örülni neki, éljétek meg a mát, értékeljétek a fák zöldjét, az ég kékjét, a gyerekek kacagását, a kutyák vakkantását. Szeressetek. Legfőképpen minket, de egymást is.

Tündérkirálylány, én egy ilyen helyről álmodozom addig, amíg nem jön el perc, hogy újra játszhassunk egy hatalmasat. Addig is egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

El se tudod képzelni, hogy mennyire felidegesítettem magam a tegnapi beszélgetésünkön, azóta folyamatosan áll a hátamon a szőr, és méltatlankodásomnak hangot adva hosszan vakkantgattam, ezért a Gazdám már majdnem kirakott a lépcsőházba. Mármint természetesen nem rajtad akadtam ki, tőled még azt is szeretem, ha perceken keresztül cibálod a fél pofazacskómat (tűzről pattant kis menyecske vagy, valljuk be). Gazdi szerint vicces, amikor csüngsz a tokámon, de hát nincs is tokám! Azok bőrredők! 

Szóval azóta is ezen kattogok. Hogy mennyi pofátlan és bunkó négylábúval hoz össze minket a sors. Mint az a kis terrier, tudod, aki múltkor nagy durral berongyolt a futi ajtaján, maga után rántva a láthatóan bamba gazdáját. Már az is ciki volt, ahogy ránk rontott, de hogy közben csak azt ugatta, hogy mi mekkora lúzerek vagyunk, és, hogy téged percek alatt lenyom bunyóban. Ott menőzött, hogy nézzük meg, ő még a kétlábúját is jobbra-balra ráncigálja. Mert megteheti. Ezután pislogni sem volt időm, már a torkodnak ugrott. Érted?! A torkodnak! Milyen eljárás ez?! Az az egy szerencséje van, hogy úrinő vagy és nem haraptad azon nyomban két darabra, és hogy te csak egy laza mozdulattal leráztad magadról azt az acsarkodó fejét. Naná, hogy ő ettől még jobban bespanolta magát, és folytatta a cirkuszt. Én hősiesen kiabáltam neked messziről, hogy adj neki, nyomd le azt a kis hülyét. Mert simán megtehetted volna. Egy csettintés, és annyi... Az is a mázlija, hogy a mi Gazdijaink tettre készek, az enyém lekapta rólad a vakarcsot, a tied meg beugrott az útjába. Eközben az ő kétlábúja állt és csak száj tátva bámult.

Téged jól leszidtak, én próbáltam puncsolni a főnökasszonyodnál, de nem sok sikerrel. Ő csak azért is mondta neked a magáét. "Nem szabad a kisebbet bántani, nem szabad visszaugatni, be kell fogni a szád akkor is, ha neked van igazad és a többi." Persze én rohadtul nem értettem vele egyet, mert az lett volna a fair, ha a fejmosást a kis szálkásszőrű kapja és nem te. De ő csak gúnyosan vigyorgott ránk az embere mellől és negédesen közölte velünk, hogy vesztettünk, majd fogta magát és röhögve odébb állt. Te még percekig hallgathattad a szokásos monológot. Persze ilyenkor se Shaepici se királylány nem vagy, csak vérszomjas dög. De ez hülyeség! Egy hős voltál és kész. Képzeld csak el, mi lett volna, ha valaki mással kötözködik. Valaki mással, akinek kissé gyengébbek az idegei. Szerintem már vér folyt volna... és ha a kétlábúja ilyen tejbetök, akkor lesznek még itt gondok bőven. Sokan elfelejtik, hogy egy terrier - legyen az 2 kilós, vagy legyen 25 - az mindig terrier marad. Tisztában vagyok vele, hogy ezt pont jónak magyarázom, de te alapvetően konfliktuskerülő vagy, és nem szereted fitogtatni az erődet.

Tudom-tudom, ilyenek mindig lesznek, bele kell törődni. Van aki igazi trollként tönkreteszi a játékunkat, van aki beugat majd kerítésen belül és kívül, vagy elveszi a labdánkat, vagy csak úgy -jófejségből persze- megver egy kicsit. Természetesen engem, mert azt hiszik, hogyha nincsenek golyóim, az azt is jelenti, hogy töketlen  vagyok. (Na persze ők nem tudják, hogy én egy pitbulltól tanultam bunyózni, kemény vizslalegény vagyok, csak jól titkolom.)

Remélem délután - ha a Gazdim egyáltán képes lesz levinni a parkba, mert valami izomlázról nyöszörög, és két nyögés között rubin vagy Rubint Rékát emleget - elugathatom neked a környék legújabb pletykáit, amit reggel hallottam a tó körül. Addig is egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

Tegnap, köszönhetően annak, hogy a Gazdim hiperaktív – és még ő jön állandóan azzal, hogy a vizsláknak nagy mozgásigénye van, le kell engem fárasztani, ezért MIATTAM fut minden nap. Na persze! Fogja csak valaki másra, hogy nem tud megülni a fenekén egy percig sem, én tök jól elvagyok a kanapén egész nap. -, a Gellérthegyre mentünk futni. Mondhatom, baromira élveztem, hogy egészen a Citadelláig kellett magam után vonszolnom, mázli, hogy nem olyan kövér.

No, de valójában nem is ezt akartam neked elmesélni, hiszen ez csak a szokásos… a vizslasorsom. Éppen a zebránál ácsorogtunk, vagyis én izgatottan várakoztam, míg a Gazdim az oldalát szorongatva zihált, és azon reménykedett, hogy még sokáig nem vált zöldre a lámpa, hiszen addig is pihenhet. Az orrom előtt repkedő mókás kis bogarakat bambultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy kislány lelép a járdáról és a pirosban átindul a túloldalra. A Gazdim is megfeszült egy pillanatra, én már ugrásra készen álltam, mert mi láttuk, amit a kislány – a telefonja nyomkodása miatt – nem. A vészesen közeledő autót. Már azt fontolgattam, hogy bevetődök és hősiesen félrerántom a lányt, amikor szerencsére a kocsi fékezett, és így nem történt semmi baj. Oké, mi infarktust kaptunk, de az nem számít. Ezután kocogtunk tovább, mintha mi sem történt volna, de nekem végig az járt a fejemben, hogy a kétlábúak milyen furcsa kis lények. Hogy folyton csak a telefonjukon lógnak, még akkor is, ha ezzel akár meg is ölik magukat.

Valljuk be Shae, mi azért ebből a szempontból egész szerencsések vagyunk. Hányszor látjuk a parkban, hogy az emberek séta közben is vagy nyomogatják, vagy a fülükhöz tapasztják a mobilt. Hány haver panaszkodik a futiban arról, hogy a gazdája zombi lett, és nem törődik vele, még abban a rövid időben sem, amit együtt tölthetnek. Jó, oké, néha mi is örülnénk, ha inkább valami mással lennének elfoglalva, és nem velünk. Ha nem ordítoznának, mint az idióták, amikor kaja felderítő útra indulunk, vagy ha nem zörögne vészesen az a bizonyos nagyoncsúnyaésgonosz flakon, ha kaka vadászatba kezdünk. Ha nem nyúlna le egy hideg kéz a torkunkon, ha végre valami finomságra bukkanunk a kukák környékén… vagy a bokor alatt. Ha végre alkalmunk lenne megverni minden ősellenséget, és nem lennénk még az előtt pórázra csapva, hogy mi bárkit is észrevennénk a környéken.

Ugyan sosem vakkantanám bele a nagyvilágba, de azért beismerem, tényleg jó dolgunk van. Mert ha közös program van, akkor az rólunk szól, értünk van, még akkor is, ha Gazdiék nem tudják, hogy a pad mellett felejtett, félig megrágott csontocska milyen jót is tesz az egészségünknek.

Most zárom soraimat, pihenek egyet, hogy fitt legyek a délutáni őrjöngésünkre. Egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz