kutyavilag

Kedves Shae!

Mivel mostanában elég sokat mancsolok a gép előtt, már nem csak a parkban és a futiban hallom a pletykákat, nem csak a földről és levegőből szaglászom a híreket, hanem olvasom is. Bizony, ilyen nagyfiú lettem. Ennek a nagyfiúságnak megvan a hátránya is, hogy nem kizárólag a lokális eseményekről értesülök – például, hogy mit sütött aznap Sunny gazdája, vagy, hogy Marvint hány percre hagyta a kétlábúja egyedül, esetleg, hogy éppen ki a legnagyobb macsó a környéken –, hanem sok olyan igazságtalan vagy rossz dologról is, ami a világban történik. Amin legutóbb megakadt a szemem a kőbányai ebrendelet. Fogalmam sincsen, hogy hol lehet ez a bánya, de megmondom őszintén, nem is akarom tudni. Ahol olyan törvényt hoznak, hogy már a parkok környékére sem mehet kutya – a póráz kérdésről ne is beszéljünk –, az pontosan egy olyan hely, ahol nem hogy lakni, de sétálni sem akarok.

Az emberek sokszor nem gondolnak bele abba, hogy mi szabad lényeknek születtünk, nem pórázzal a nyakunkban. Hogy szükségünk van a mozgásra, a futkározás és játék nyújtotta örömökre. Hogy szeretünk bandázni, és szeretünk nagyokat szaladni mókázás közben (pont mint a gyerekek). Persze, mondhatják, hogy erre való a futtató. Én Zeusz, a rövidszőrű magyar vizsla őszintén feltenném a kérdést erről a témáról a fejeseknek: Láttatok már közelről „futtatót”? Mert ott aztán mindent lehet csinálni, csak futni nem. A legtöbben nem hogy libikóka – mondjuk, azt utálom, nem is zavar, hogy nincsen –, akadályok vagy itató sincsen, hanem még csak közvilágítás sem. Oké-oké, mi négylábúak remekül látunk a sötétben is, de mit szóljanak szerencsétlen gazdáink? Való igaz, mi jókat szoktunk mulatni rajtuk, amint ott botorkálnak a padok között  és keresik a kakánkat. Mondjuk alapból nem is értem, hogy minek zacskózzák azokat folyton… és még ők dumálnak nekünk, hogy ne menjünk kakavadászratra a bokrok alá! Pfff, ők is mindig ezt csinálják, nem értem miért bántja őket, hogy mi pofazacskóba gyűjtjük őket.

A futtatókra visszatérve mi még egész szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen budai lakosok révén, viszonylag sok zöld terület van a közelünkben, ahol nap mint nap tudunk kóborolni. (Egyébként láttad már azt a hatalmas lyukat, amit valaki a futi kerítésére vágott? Vajon miért tette? Az emberek azon a résen tuti nem férnek be, mi pedig – mivel intelligencia kérdésében bőven felettük állunk – az ajtót használjuk. Néha nem értem a kétlábúakat… Mondjuk, nem értem őket akkor sem, amikor mérgeket, szöges virsliket és kolbászokat szórnak szét, lövöldöznek vagy csak spontán megkínozzák fajtársainkat. Ilyenkor mit tesznek azok az okosok, akik az önkormányzatokban folyton a négylábúak ellen áskálódnak? Mit tesznek akkor, ha fagyállót öntenek a vizekbe, vagy direkt mérgezett kenyeret szórnak szét? Lehet ám itt ürülékkel dobálózni, csak felesleges. Azt hiszem, inkább lépek kutya kakiba, mint nyelek le egy szöges falatot. (És szerintem ezzel az összes szülő is így van, mert ne adj' Isten, a csemetéik is rálelhetnek ezekre a kedves kis ajándékokra, amiből szintén tragédia lehet.)

Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy helyén való ott hagyni a biológiai lenyomatunkat a földön. A mi gazdijaink ilyet nem tesznek, és a haverokéi sem. Biztos mi mozgunk elit körökben, de itt a környéken nem divat magunk után mocskot hagyni a parkokban. Az persze rendben van, hogy a hajléktalanok ott élnek, koszolnak és ürítenek minden sarkon, hogy a gyerekeket a szülők beguggoltatják a fa árnyékába, hogy eldobálnak mindenféle (jobbik esetben csak) zsebkendőket, üres üvegeket, kiszórnak kajamaradékot, vagy egy jól sikerült péntek este után csánkig állunk a piszokban. Jó, tudom, mi ezt néha kifejezetten élvezzük – no, nem a rengeteg üvegszilánkot –, mert ilyenkor, ha elég szemfülesek és kitartóak vagyunk – na már most egy vizsla miről híres –, rá lehet akadni egy kis pizzára vagy gyrosra is. Gazdi persze idegbajt szokott kapni – biztos nem preferálja a gyors kaját, jelen esetben a gyorsan felfalt kaját –, és szinte gégemetszést végez rajtam, ha tetten ér. És ő – mivel egy szemfüles és kitartó vizsla gazdája – szemfüles és kitartó, így mindig a sarkamban liheg. Sajnos már van olyan terület is, ahol én kifejezetten nem szeretek sétálni, ahol csak azért beszólnak, mert négy lábam van. Igaz, vizslaként még mindig kevesebb előítélettel kell megküzdenem, mint neked. Mert látom ám, hogy milyen rosszul esik a kis lelkednek, amikor csak azért mennek át az út túloldalára, mert te, a pitbull lány épp arra jössz. Mekkora hülyeség már. Most én is szaladjak át az úton, amikor egy kövér kisgyerek jön velem szembe? Vagy amikor hangoskodva rohannak felém kezdjek el bőgni és kérjem Gazdit, hogy kapjon a nyakába? Ha engem valaki meg akar simogatni, ő mindig megáll és leültet, hadd taperoljanak kedvükre. Én nem bánom, ő meg még örül is neki.)

A nagy víztömeg túl oldalán lévő haverokat eléggé sajnálom. Mivel Nagyiék is a belvárosban laknak, ha ott nyaralok és dagasztom a pocakom, akkor mindig bajban vagyok, hogy merre sétáltassam őket. Hiszen az egyetlen nagy park, a Városliget (a pesti haverok paradicsoma, ahol illegalitásba sem kell vonuljanak, ha póráz nélkül szaladgálnak) tök messze van a nyóckertől. Én meg mégsem pisálok járdára! Úriember vagyok!

Üzenném a törvényhozó tökfilkóknak, a betondzsungel főemlőseinek, hogy tök király lenne, ha nem csak kötelességeinkről ugatnának, hanem a jogainkról is. Szeretném, hogy a két láb ne zárja ki a négy lábat, hogy ahol megfér két láb is, ott elférjen mellette még négy. Legyünk barátok, osztozzunk közösen a parkokon, erdőkön és tereken, nevessetek rajtunk, ahogy hancúrozunk, és ne sírjatok, hogy pont ott. Ne legyen senki kirekesztő a másikkal, férjünk meg egymás mellett, közösen, boldogságban és békében. Örüljetek a pillanatnak, úgy ahogy mi tudunk örülni neki, éljétek meg a mát, értékeljétek a fák zöldjét, az ég kékjét, a gyerekek kacagását, a kutyák vakkantását. Szeressetek. Legfőképpen minket, de egymást is.

Tündérkirálylány, én egy ilyen helyről álmodozom addig, amíg nem jön el perc, hogy újra játszhassunk egy hatalmasat. Addig is egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

Kedves Shae!

Mérhetetlen fájdalommal olvastam soraid, no nem a leszakadt karmodról, mert az kutyadolog. Most mondhatnám, hogy egy kis karomproblémáért csak a lányok képesek sírni, de azt hiszem ez egy olyan úriembertől, mint én, nem lenne szép gesztus. Felháborodásom legfőbb forrása alábbi soraid: „Nem tudom, mit csinálhatsz most, de az biztos, hogy megfeledkeztél rólam… Ma nem értél rá játszani, ráadásul a napokban nem nekem írtál levelet, hanem Csutinak - ország-világ szeme láttára. Nagyon örülök, hogy jóban akarsz lenni a tesómmal, de azért az mégsem járja, hogy rólam megfeledkezel… Tudnod kell, hogy erről még bizonyítékom is van, nem takargatom a dolgot. Ezt meg kell magyaráznod a legközelebbi futizásunkkor és ami a legfontosabb, ki is kell engesztelned, ahogy előkelőségem megkívánja.”

Mivel a testvérem, a legjobb barátom és még ki tudja, mim vagy – a csajom, a nőm, a szerelmem, de ebbe most ne menjünk bele –, ezért semmiképp se szeretném, ha a csinos kis kobakodba bolondságokat gondolnál. Még, hogy én megfeledkeztem rólad?! Amikor egész nap – kivéve, amikor henyélek, eszem, alszom, kongozok, kunyerálok, zoknikat lopkodok, vagy csak ordítozok az utcán hangosan okoskodó négylábúaknak – csak rólad ábrándozok, és arra várok, hogy végre bekaphassam az egész fejedet? Kikérem magamnak a gyanúsítást. Kérlek alássan, azért voltam olyan elfoglalt az utóbbi napokban, mert az egyik haverom a segítségemet kérte. Emlékszel Helmutra? A múltkori kiránduláson találkozhattál vele, tudod, amikor a Farkas-hegy környékén őrjöngtünk a kis hegyi utakon és magunk körül mindenkit kikészítettünk. Lehet, hogy fel sem tűnt neked, mert nem egy szószátyár valaki, arra viszont talán emlékszel, hogy az egész túra alatt egy tíz méteres madzagon húzta maga után az egyik kétlábút, nehogy az eltévedjen útközben. Szegény srác, biztos nem tud valami jól tájékozódni!

Mint kiderült, Helmutnak nincsen gazdája, csak csövezik az egyik barátjánál, Ana-nal, a gyönyörű malamutnál. Nyugi, nem én mondom rá, hogy szépséges, hanem a Gazdim. Nekem a rövidszőrű csajok az eseteim, ezt tudhatnád. Az lesz a legegyszerűbb, ha bemásolom, hogy pontosan mit is írt nekem: „Cső Zeusz! Hallom mostanában sorra mancsolod a leveleket. Nem akarok kertelni, tök fasza lenne, ha engem is megemlítenél benne. Tudod, hiába regisztrálok mindenféle társkereső oldalakra, valahogy nem akar rám találni a szerelem. Sajnos Ana mellett nem is egyszerű csajozni, hiszen minden figyelmet magának követel, meg aztán sokszor azt hiszik, hogy mi egy pár vagyunk, hogy egy gazdán osztozunk. Persze, totálisan hálás vagyok neki, hiszen nélküle most egy hideg cellában kuksolnék valahol, ahol naponta egyszer vetnének rám egy pillantást, így viszont Ana kétlábúja egész sokat – na jó, ennél többet is tehetne az ügyem érdekében – foglalkozik velem. Mostanában viszont néha rám tör a mélabú – lehet a téli depresszió –, és az igény arra, hogy legyen egy saját emberem. Kezdem feladni a reményt, hogy már senki sem akar maga mellett tudni egy szánhúzót. Hogy hiába vagyok ilyen macsó és jóarc, senki sem akarja hallgatni a sztorijaim. Kérlek, segíts nekem, küldj egy előnyös fotót rólam – ne olyat, ahol betaggeltek, hanem lehetőleg valami profilkép gyanúsat – a pitbull barátnődnek, hátha ő olyan körökben mozog, ahol a szingli csajok pont rólam álmodoznak.

Szerintem ezzel a szöveggel reklámozhatnál: Helmut egy rendkívül jóképű, fülén egy kis szexepillel rendelkező, kedves, csöndes, jóképű hobbi szakács. Imád főzni, ha tehetné, mindig a konyhában tevékenykedne. Szem előtt tartja a környezetvédelmet, még a szemetet is szelektíven gyűjti. Amikor nem a ház körülötti teendőkkel foglalkozik, akkor épp futkározik vagy úszik. Mert nem csak okos, hanem sportos és szexi is. Nehezen viseli a magányt – de hiszen ki szereti? –, igényli az emberek társaságát és elvan a többi kutyával is, legyen az kan vagy szuka. Nem szereti a konfliktusokat, semmi agresszió nincs benne, naiv, de bizakodó jellem. Olyan végleges gazdinak ajánlom, aki szereti a szépség mögött rejtőző intelligenciát is, aki felfedezné a benne rejlő gyöngédséget, de emellett kihajtaná belőle a sz*rt is egy futás vagy biciklizés alkalmával. Ja, és persze a lényeg; egy gyönyörű, szerény husky lehetne a társa a mindennapokban.”

Hát papám, azért ez nem rossz marketing szöveg, az biztos. Én csak pár dologban korrigálnám ezt. Először is, hogy a fülén lévő „szexepil” azt jelenti, hogy hiányzik a fél füle. Komolyan, ez kinek SZEXI?! Én imádom a két lapátfülemet, már csak az kéne, hogy egy része hiányozzon. Csöndes. Pfff, akarod mondani, mulya! Az első alkalommal, amikor együtt nyaraltunk a Velencei-tónál, ki sem lehetett robbantani Ana mögül, olyan bizalmatlan volt mindenkivel. Jó tudom, azóta már sokkal jobb fej, megy mindenkihez spanolni, tudja, hogy így adhatja el magát. Mit tesz a napfény és a szabadság, azóta kinyílt a csipája, az biztos. De azért nem állítanám, hogy egy harsány, folyton sziporkázó husky lenne. Azt se állítanám, hogy száz százalékban husky lenne. Oké-oké, a kétlábúaknak minden szánhúzó jellegű kutya husky, legyen az akár alaszkai malamut vagy szamojéd. És mellesleg mióta is nevezik a haspókokat szakácsnak? Mert akkor én sztár séf vagyok, ha ő hobbi szakács. Persze, szeretek a konyhában sertepertélni, mert akkor biztosan csurran cseppen valami a pultról, de Helmut esetében még a kenyeret is jól el kell pakolni a közelből, mert ha eléri – és ne legyen kétsége senkinek, eléri – tuti felzabálja. Inkább nevezném tolvajnak… egyszer még egy kisgyerektől is elszedte a szendvicsét. Könyörgöm! Legalább azt a fél rúd szalonnát csente volna el, amit a táskában rejtegettek, ne holmi szendvicset. Amatőr! És mi az, hogy szeret sportolni? Haha, jót kell kacagjak ezen. Azon a bizonyos nyaralásom a Gazdim szinte térden csúszva könyörgött neki – elég szánalmas látványt nyújtott –, hogy jöjjön be a vízbe. Persze a kétlábúm ujjongott örömében, amikor őurasága a mancsát betette a tóba, mintha valami olimpiát nyert volna. (Azzal természetesen semmit sem foglalkozott, hogy én egész nap a hab testemet áztattam a vízbe és folyamat nyomtam a lábtempót.) Pedig én tudom, hogy csak a sajt miatt merészkedett odáig, nem pedig az aktív mozgás öröméért. És mi ez a szöveg, hogy környezetvédő? Az összes kutya az, nem véletlen eszünk fel a földről mindent, ami nem odavaló, csupán az újrahasznosítás jegyében.

A lényeg a lényeg, Helmutnak kell egy ember, aki törődik vele, sétálni, futni, kirándulni viszi, finom falatokkal és sok játékkal látja el. Kell neki egy ember, akiben bízhat, aki törődik vele, és akinek ő lesz az első. Küldök neked néhány fotót róla, amit az egyik nyilvános társkereső oldalon, az Összefogás A Szánhúzókért Alapítványnál találtam. Királylány, segíts nekünk és pletykáld el az összes barinődnek a környéken, hogy Helmut mekkora fogás. (Elég bizarr lenne, ha én áradoznék róla, akkor akár kölcsön is kérhetném a rózsaszín ruhácskádat...)

Remélem, már nem neheztelsz rám, délután tuti viszek neked egy kis kolbászkát, hogy kiengeszteljelek – tudom, hogy a nők erre buknak –, addig is egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

Remélem, a tündérkirálylányt nem sértem meg azzal, hogy ma neked írok, csak hallottam, hogy mostanában nem szolgál túl jól az egészséged. Olyan szavakat emlegettek a gazdáink, hogy autoimmun- és cukorbetegség, lúgos kémhatás, vérvétel, vizeletvizsgálat, antibiotikum, szteroid. Én ezekből semmit sem értek, ezért gondoltam, hogy kutakodom egy kicsit a témában. Nyugi, azért nem vitettem el magamat a doki nénim rendelőjéhez (amúgy imádok oda járni, mindig rohanok és ordítok, hogy én legyek az első – hátha valaki nem értene a szép szóból –, mert az egy dolog, hogy kedvesek velem és szeretgetnek, de ami ennél is jobb, hogy vannak ott macskák, akiket lehet bámulni és szuggerálni, hogy jöjjenek közelebb.), de a kedvedért elcsentem Gazdim jegyzeteit, hátha találok benne valami érdekeset.

Ugyanis mostanában a Gazdim nagyon unalmas nőszemély, folyamatosan tanul valami hülyeséget, és alig foglalkozik velem. (Sőt, sokszor haza sem jön, mondván, hogy iskolába jár. Mindig szabadkozik, na de ki is kérte őt erre? Senki! Pláne nem én. Persze egy hosszabb egyedül mélabúsan eltöltött nap után meg pitizik a megbocsátásomért. Pfff. Mit képzel ő magáról?! Csak úgy nem jön haza és majd holmi simizgetéssel levesz a lábamról? Ráadásul, amikor megszimatolom, csupa idegen kutya szagát érzem rajta. Iskola, mi?! Azt kell, hogy mondjam, vizslához méltatlan helyzet ez.) A könyvét lapozgattam először, de az felettébb unalmas volt, majd áttértem a jegyzeteire. Naná, hogy nem tudtam meg semmit a betegségedről, de cserébe olvastam valamit a kutyakozmetikázásról (ha ez a kádban való fürdetésnek csúfolt kínzással áll párhuzamban, akkor nem is akarom tudni, hogy ez pontosan mit is jelent), a tenyészkiválasztásról (hmm, ha itt csinos lányokat kell kiválasztanom magamnak, akkor jöhet. Ezt Shae-nek inkább meg se említsd, a végén még kapok a fejemre a futiban.), a testtájékokról (izmos vagyok, szexi és minden tájékom a helyén van) és valami emésztőkészülékről. Na, ilyenem nekem tuti nincsen, viszont van egy hatalmas pocakom, amit bármikor szívesen teletömök finom kacsa- vagy csirke farháttal, almával, répával, vagy ami éppen csurran cseppen a parkban a kukák körül. Persze, pofátlan módon sokszor csak száraztáppal szúrják ki a szememet. Nem vagyok én se glutén-, se laktózérzékeny és megrögzött paleós sem! Nem tudom, mit izgulnak, akinek olyan jó az anyagcseréje, mint nekem, az sosem fog elhízni. (A Gazdis futásról pedig inkább ne is beszéljünk…)

Sajnos még nincs doktori diplomám – valószínűleg sosem lesz, de mindegy is, amúgy sem bírom a vért –, így egyelőre nem tudok segíteni neked. A tüneteid kapcsán még nem adtam fel a keresést, ha okosabb leszek, azonnal értesítelek. Addig is, ha bármi kérdésed lenne a hosszú, nemezes vagy drótos szőrzet ápolásáról, az agykoponyád felépítéséről vagy a csigolyáidról, fordulj hozzám bizalommal. Remélem őpuliságod kedélyállapotával minden rendben van, zabálsz, akarom mondani, eszel rendesen, sétáltatod a kétlábúid és diktálod a hétköznapi események alakulását. Lassan letolhatnád a képed a futihoz is, addig is jobbulást kívánva, egészfejetegybebekapós kutyapuszi, no nem csak neked, hanem természetesen a kedvenc pitbullomnak is: Zeusz

Tegnap, köszönhetően annak, hogy a Gazdim hiperaktív – és még ő jön állandóan azzal, hogy a vizsláknak nagy mozgásigénye van, le kell engem fárasztani, ezért MIATTAM fut minden nap. Na persze! Fogja csak valaki másra, hogy nem tud megülni a fenekén egy percig sem, én tök jól elvagyok a kanapén egész nap. -, a Gellérthegyre mentünk futni. Mondhatom, baromira élveztem, hogy egészen a Citadelláig kellett magam után vonszolnom, mázli, hogy nem olyan kövér.

No, de valójában nem is ezt akartam neked elmesélni, hiszen ez csak a szokásos… a vizslasorsom. Éppen a zebránál ácsorogtunk, vagyis én izgatottan várakoztam, míg a Gazdim az oldalát szorongatva zihált, és azon reménykedett, hogy még sokáig nem vált zöldre a lámpa, hiszen addig is pihenhet. Az orrom előtt repkedő mókás kis bogarakat bambultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy kislány lelép a járdáról és a pirosban átindul a túloldalra. A Gazdim is megfeszült egy pillanatra, én már ugrásra készen álltam, mert mi láttuk, amit a kislány – a telefonja nyomkodása miatt – nem. A vészesen közeledő autót. Már azt fontolgattam, hogy bevetődök és hősiesen félrerántom a lányt, amikor szerencsére a kocsi fékezett, és így nem történt semmi baj. Oké, mi infarktust kaptunk, de az nem számít. Ezután kocogtunk tovább, mintha mi sem történt volna, de nekem végig az járt a fejemben, hogy a kétlábúak milyen furcsa kis lények. Hogy folyton csak a telefonjukon lógnak, még akkor is, ha ezzel akár meg is ölik magukat.

Valljuk be Shae, mi azért ebből a szempontból egész szerencsések vagyunk. Hányszor látjuk a parkban, hogy az emberek séta közben is vagy nyomogatják, vagy a fülükhöz tapasztják a mobilt. Hány haver panaszkodik a futiban arról, hogy a gazdája zombi lett, és nem törődik vele, még abban a rövid időben sem, amit együtt tölthetnek. Jó, oké, néha mi is örülnénk, ha inkább valami mással lennének elfoglalva, és nem velünk. Ha nem ordítoznának, mint az idióták, amikor kaja felderítő útra indulunk, vagy ha nem zörögne vészesen az a bizonyos nagyoncsúnyaésgonosz flakon, ha kaka vadászatba kezdünk. Ha nem nyúlna le egy hideg kéz a torkunkon, ha végre valami finomságra bukkanunk a kukák környékén… vagy a bokor alatt. Ha végre alkalmunk lenne megverni minden ősellenséget, és nem lennénk még az előtt pórázra csapva, hogy mi bárkit is észrevennénk a környéken.

Ugyan sosem vakkantanám bele a nagyvilágba, de azért beismerem, tényleg jó dolgunk van. Mert ha közös program van, akkor az rólunk szól, értünk van, még akkor is, ha Gazdiék nem tudják, hogy a pad mellett felejtett, félig megrágott csontocska milyen jót is tesz az egészségünknek.

Most zárom soraimat, pihenek egyet, hogy fitt legyek a délutáni őrjöngésünkre. Egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

Mivel az idei esztendőben még nem volt alkalmunk elugatni egymásnak ügyes bajos dolgainkat - meg is jegyezném gyorsan, hogy boldog, sétákban, kalandokban és finom falatokban gazdag új évet -, ezért gondoltam, mancsolok neked egy rövid levelet. Olyan méltánytalanság történt velem a hétvégén, amit nem tudok magamban tartani a következő futizásunkig...

No, azt eddig is tudtuk, hogy a gazdáink nem teljesen épek, és imádnak ugyanazon az útvonalon állandóan körbe-körbe futkosni, mint az idióta foxik, akik ész nélkül a labda után rohangálnak. Azt is tudtuk, hogy ilyenkor még szimatolni, galambot kergetni, kacsát vadászni vagy jelölgetni sem állnak meg, mondván, hogy "futás van". Futás, na de kérem! A futáshoz közük sincsen! Amikor egy rugós pórázon nekem kell végig rángatnom a fél városon, azt még jó indulattal sem nevezném futásnak. Inkább mondanám cammogásnak, vergődésnek vagy megaláztatottságnak. Ők ezt persze valami fennkölt névvel illetik; canicross, vagy mi. De mindek is magyarázom, volt ehhez már szerencsénk közösen is. A mai eset azonban még az én vizslaagyamban is kiverte a biztosítékot. 

Minden úgy indult, ahogy annak indulnia kell egy átlagos szombat reggelen. Boldogan vackoltam a takaró alatt és arról álmodoztam, hogy végre itt a hétvége, ki sem kell mozdulnom a kényelmes kis fészkemből.

Naivan azt hittem, hogy az egész napos program a döglés. Már akkor gyaníthattam volna valamit, amikor a Gazdám a hámommal a kezében csalogatott ki az előszobába. Rám nézett és mosolyogva közölte, hogy indulunk futni. Én pedig csak bámultam rá, és egy szót sem tudtam vakkantani a döbbenettől. Futni? Normális kétlábú vagy te? Szakad kint az eső! Nem is akármilyen eső, az ónos eső! Pfúj! Nem vizslának való idő ez! Mire felocsúdtam, addigra már azon kaptam magamat, hogy kint remegek az udvaron, és épp a pocsolyákat kerülgetem, miközben a gazdám nyakig beöltözve noszogat engem, hogy fussak gyorsabban. Nem is értem, hogy mer egyáltalán megszólítani, amikor én, vele ellentétben szinte pucéran kolbászolok a hidegben.

A köröket a közeli tónál róttuk, közben azt hazudta, hogy majd ti is jöttök valamikor... de csak nem jöttetek. Nyilván nektek volt egy kis eszetek, hogy ilyen időben megpuccsoljátok a sétát. Pontosan tudom, hogy mennyire nem szereted, ha a pitbull tested elázik. Persze, a vizsla teste ázzon csak, az senkit sem zavar. Mi vagyok én, kacsa?! 

Na jó, azért férfiasan bevallom, annyira nem volt borzalmas, mint amilyennek elsőre tűnt. Még a póráz is lekerült rólam futás közben, így kedvemre kergethettem a varjakat a hóban, sőt mi több, néhány sorstársamnak is beugathattam közben. Persze sokkal nagyobb móka lett volna, ha ti is jöttök a puliddal, no de majd legközelebb.

Most búcsúzom, mert a kongomban még akad egy kis nyalánkság, amit feltétlen ki kell bányásszak belőle. Egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz