kutyavilag

Kedves Shae!

Tündérkirálylány, mondd meg, mikor lesz már nyár?! Ebben a gusztustalan, ködös, szmogos időben semmi kedvem sincs kidugni a mancsomat az utcára. Ha nincs szét sózva az utca – ami nem mellesleg kimarja a tappancsom –, akkor minden csupa sár és latyak. Alig várom már, hogy mehessünk úszkálni és őrjöngeni a Duna partra. Igen, tudom, hogy te nem vagy oda a melegért, de valljuk be, a hideget sem szereted. Ha tél van, az a baj, ha nyár van, akkor meg az. Tipikus nő, soha semmi sem jó neki. De én azért tudom, hogy mennyire oda voltál a Hajógyári-szigetért. Hatalmas tér, terebélyes fák, színes virágok és hűsítő víz. Minden, amire csak egy négylábú vágyhat.

Persze rajtunk kívül rengetegen strandoltak, sokan – mint mi – nudiban nyomták. Én azt mondom, ilyenkor le a nyakörv, le a hám és mehet a csobbanás, de természetesen vannak gátlásosabb –vagyis hájasabb – ebek is, az ő részükről megértem a nyakörv kérdést, hiszen ápol és eltakar. (Azt már kevésbé, amikor bizonyos kétlábúak a fojtó nyakörvvel úsztatták az amúgy is bálnaként vergődő kutyájukat. Néha azt hiszem, hogy nem tudják az emberek überelni a saját ostobaságukat, de ilyenkor mindig rácáfol az élet és bebizonyítja, hogy van lejjebb. Azokat a csóri kölyköket is úgy szántam, akik kétségbeesetten röfögtek a vízben, míg a gazdáik kiabáltak nekik, hogy „de hiszen ez jó nektek, szeressetek már úszni, olyan meleg van”. Az pont épp elég csapás, hogy a sors turcsi, rövid orral áldotta meg őket, de hogy minden akaratuk ellenére bedobják szegénykéket a vízbe, na az szívatás.)

Már tűkön ülök, hogy újra ott rohangálhassunk a homokban, annyira szeretem a strandolást. No, nem azt a részét, amikor Gazdi odajön égetni a cikis úszótechnikájával – neki tutira valami cet volt az őse –, vagy amikor állandóan rám szól, hogy adjam vissza Csöpike labdáját. Komolyan, Csöpike béna, lassú és amúgy is utál vizes lenni. Még én teszek neki szívességet. Meg Fifinek, Mókusnak és az összes többinek, aki épp elég kicsi ahhoz, hogy leússzam. A gazdáik tuti nekem dobálja azt a labdát, így még sikerélményük is van, hogy egy ilyen szexi, izmos vizslafiú hozza vissza nekik azt, nem pedig egy ázott szőrgolyó.

Akkor is szeretek a parton henyélni, amikor a kétlábúak valami isteni finomságot (jó kis olajban és tejfölben tocsogó –fokhagyma mentes, mert azt utálom–, lángost, isteni cukros kürtöskalácsot, főtt kukoricát vagy nyamnyam fagyit) esznek. Ha kellő ideig nézek rájuk bánatos szemmel és bőséges nyálat csorgatok a lábukra, tuti megszánnak. Az ám a mennyország, egy kis Magnum, egy kis lángos. Előtte cselesen le kell rázzam Gazdit, mert különben ezért is ordít velem. Ciki. Na nem a kajálás, hanem ő. Komolyan nem értem, nem hallott még nassolásról?! Mindig égeti magát, de ha ettől főnök lehet egy perce, csak rajta. Végül úgy is az lesz, amit én akarok.

Tudom, te pitbull révén nem egy tipikus vízi kutya vagy, de tiszteletbeli vizslaként azért már a nyár végére egészen megszeretted az úszás részét. (Hmm, most így belegondolva, lehet hogy csak azt, amikor a fejemen ugráltál a sípolós játékom miatt.)

Sajnos egyelőre csupán ábrándozni tudok a közös pancsolásokról – leszámítva a futiban összegyűlt sárlét és pocsolyákat, amiben azért néha jól meghempergetjük egymást, csak hogy érezzük a feelinget –, a sok eldobott és visszahozott labdáról, a bunyókról, a strand kajáról és a nudizásról. Délutánra fűtsd be a medencét, le ne fagyjanak a nem létező golyóim. Addig is egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz