kutyavilag

Tegnap, köszönhetően annak, hogy a Gazdim hiperaktív – és még ő jön állandóan azzal, hogy a vizsláknak nagy mozgásigénye van, le kell engem fárasztani, ezért MIATTAM fut minden nap. Na persze! Fogja csak valaki másra, hogy nem tud megülni a fenekén egy percig sem, én tök jól elvagyok a kanapén egész nap. -, a Gellérthegyre mentünk futni. Mondhatom, baromira élveztem, hogy egészen a Citadelláig kellett magam után vonszolnom, mázli, hogy nem olyan kövér.

No, de valójában nem is ezt akartam neked elmesélni, hiszen ez csak a szokásos… a vizslasorsom. Éppen a zebránál ácsorogtunk, vagyis én izgatottan várakoztam, míg a Gazdim az oldalát szorongatva zihált, és azon reménykedett, hogy még sokáig nem vált zöldre a lámpa, hiszen addig is pihenhet. Az orrom előtt repkedő mókás kis bogarakat bambultam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy kislány lelép a járdáról és a pirosban átindul a túloldalra. A Gazdim is megfeszült egy pillanatra, én már ugrásra készen álltam, mert mi láttuk, amit a kislány – a telefonja nyomkodása miatt – nem. A vészesen közeledő autót. Már azt fontolgattam, hogy bevetődök és hősiesen félrerántom a lányt, amikor szerencsére a kocsi fékezett, és így nem történt semmi baj. Oké, mi infarktust kaptunk, de az nem számít. Ezután kocogtunk tovább, mintha mi sem történt volna, de nekem végig az járt a fejemben, hogy a kétlábúak milyen furcsa kis lények. Hogy folyton csak a telefonjukon lógnak, még akkor is, ha ezzel akár meg is ölik magukat.

Valljuk be Shae, mi azért ebből a szempontból egész szerencsések vagyunk. Hányszor látjuk a parkban, hogy az emberek séta közben is vagy nyomogatják, vagy a fülükhöz tapasztják a mobilt. Hány haver panaszkodik a futiban arról, hogy a gazdája zombi lett, és nem törődik vele, még abban a rövid időben sem, amit együtt tölthetnek. Jó, oké, néha mi is örülnénk, ha inkább valami mással lennének elfoglalva, és nem velünk. Ha nem ordítoznának, mint az idióták, amikor kaja felderítő útra indulunk, vagy ha nem zörögne vészesen az a bizonyos nagyoncsúnyaésgonosz flakon, ha kaka vadászatba kezdünk. Ha nem nyúlna le egy hideg kéz a torkunkon, ha végre valami finomságra bukkanunk a kukák környékén… vagy a bokor alatt. Ha végre alkalmunk lenne megverni minden ősellenséget, és nem lennénk még az előtt pórázra csapva, hogy mi bárkit is észrevennénk a környéken.

Ugyan sosem vakkantanám bele a nagyvilágba, de azért beismerem, tényleg jó dolgunk van. Mert ha közös program van, akkor az rólunk szól, értünk van, még akkor is, ha Gazdiék nem tudják, hogy a pad mellett felejtett, félig megrágott csontocska milyen jót is tesz az egészségünknek.

Most zárom soraimat, pihenek egyet, hogy fitt legyek a délutáni őrjöngésünkre. Egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz

Mivel az idei esztendőben még nem volt alkalmunk elugatni egymásnak ügyes bajos dolgainkat - meg is jegyezném gyorsan, hogy boldog, sétákban, kalandokban és finom falatokban gazdag új évet -, ezért gondoltam, mancsolok neked egy rövid levelet. Olyan méltánytalanság történt velem a hétvégén, amit nem tudok magamban tartani a következő futizásunkig...

No, azt eddig is tudtuk, hogy a gazdáink nem teljesen épek, és imádnak ugyanazon az útvonalon állandóan körbe-körbe futkosni, mint az idióta foxik, akik ész nélkül a labda után rohangálnak. Azt is tudtuk, hogy ilyenkor még szimatolni, galambot kergetni, kacsát vadászni vagy jelölgetni sem állnak meg, mondván, hogy "futás van". Futás, na de kérem! A futáshoz közük sincsen! Amikor egy rugós pórázon nekem kell végig rángatnom a fél városon, azt még jó indulattal sem nevezném futásnak. Inkább mondanám cammogásnak, vergődésnek vagy megaláztatottságnak. Ők ezt persze valami fennkölt névvel illetik; canicross, vagy mi. De mindek is magyarázom, volt ehhez már szerencsénk közösen is. A mai eset azonban még az én vizslaagyamban is kiverte a biztosítékot. 

Minden úgy indult, ahogy annak indulnia kell egy átlagos szombat reggelen. Boldogan vackoltam a takaró alatt és arról álmodoztam, hogy végre itt a hétvége, ki sem kell mozdulnom a kényelmes kis fészkemből.

Naivan azt hittem, hogy az egész napos program a döglés. Már akkor gyaníthattam volna valamit, amikor a Gazdám a hámommal a kezében csalogatott ki az előszobába. Rám nézett és mosolyogva közölte, hogy indulunk futni. Én pedig csak bámultam rá, és egy szót sem tudtam vakkantani a döbbenettől. Futni? Normális kétlábú vagy te? Szakad kint az eső! Nem is akármilyen eső, az ónos eső! Pfúj! Nem vizslának való idő ez! Mire felocsúdtam, addigra már azon kaptam magamat, hogy kint remegek az udvaron, és épp a pocsolyákat kerülgetem, miközben a gazdám nyakig beöltözve noszogat engem, hogy fussak gyorsabban. Nem is értem, hogy mer egyáltalán megszólítani, amikor én, vele ellentétben szinte pucéran kolbászolok a hidegben.

A köröket a közeli tónál róttuk, közben azt hazudta, hogy majd ti is jöttök valamikor... de csak nem jöttetek. Nyilván nektek volt egy kis eszetek, hogy ilyen időben megpuccsoljátok a sétát. Pontosan tudom, hogy mennyire nem szereted, ha a pitbull tested elázik. Persze, a vizsla teste ázzon csak, az senkit sem zavar. Mi vagyok én, kacsa?! 

Na jó, azért férfiasan bevallom, annyira nem volt borzalmas, mint amilyennek elsőre tűnt. Még a póráz is lekerült rólam futás közben, így kedvemre kergethettem a varjakat a hóban, sőt mi több, néhány sorstársamnak is beugathattam közben. Persze sokkal nagyobb móka lett volna, ha ti is jöttök a puliddal, no de majd legközelebb.

Most búcsúzom, mert a kongomban még akad egy kis nyalánkság, amit feltétlen ki kell bányásszak belőle. Egészfejetegybebekapós kutyapuszi: Zeusz